Itt állok 37 évesen egy 11. hetes gyerekkel, egyedül. Nem ezt akartam, nem így akartam. Tudom, sokan hördülnek most fel. Magamnak csináltam. Miért várt olyan sokáig? Biztos válogatós volt. Csak gyereket akart, szegény férfi….Sorolhatnám még a végtelenségig a mások által gyártott elméleteket. De egyben közösek a hibás én vagyok.
Pedig nem így indult. Közösen terveztük a gyereket. Egy család szerettünk volna lenni. De végül a nagy igyekezetben inkább eltávolodtunk egymástól és végül ő úgy döntött, nem velünk éli le az életét. Igaz nem ilyen egyszerű ez az egész. De nem arról szeretnék írni, hogy hol és hányszor rontottuk el a kapcsolatunkat. Hanem arról szeretnék írni, hogy egyedül, hogyan próbálok meg teljes családi élete nyújtani a csodálatos nagyfiamnak.
Arról szeretnék írni, hogy mi volt nehéz vagy mi volt különlegesen csodálatos onnantól kezdve, hogy a terhességi tesztem pozitív lett. Mert igazából a lelkem mélyén tudtam, hogy soha nem leszünk egy család. Hiába vártuk és tervezgettük együtt azt, hogy gyermekünk szülessen mi soha nem voltunk igazán egy pár.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: