Most már így visszatekintve nem is biztos, hogy a várandóság alatt annyira feltűnt, hogy nem vagyunk család. Pedig egyedül csináltam végig. De ki az, aki nem? Sokan hiába élnek „normális” párkapcsolatban, családban, ha közben még is egyedül vannak.
Az én „párom” ott volt velem a nőgyógyásznál mikor eldöntöttük babát szeretnénk. Aztán ott volt mindig a fontosabb vizsgálatoknál. Idegeskedet a váróban, míg a kromoszóma vizsgálatot végezték („hasba szúrásos” vizsgálat). Aztán elkísért és szorította a kezem az eredményre várva, hogy minden rendben. Együtt könnyeztük meg a 4D felvételt. A pocakfotózáson is velem pózolt. A gyerekbútort Ő szerelte össze. A szülőszobára is bejött velem, mert Apás szülést szeretett volna, de a végén ez nem jött össze. Szóval, ahogy Ő mondta mindig ott volt, amikor szükség volt rá.
De nekem még is hiányzott. Hiányzott, hogy felsegítsen este a TV elől, mikor már nehezen mozogtam. Hiányzott, hogy hozzon egy pohár vizet, megmasszírozza a hátamat, odabújjak az álmatlan éjszakákon mellé. Az esték magányában sokat sírtam. Pedig tudtam ez nem tesz jót. Az első hónapokban a kisfiam sokat sírt álmában. Lehet, hogy ez volt az oka?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: