Izgatottan vártam, hogy hazavihetem a kisfiamat a kórházból és végre egy család leszünk. Gondoltam még akkor is. Nem is mertem másra gondolni, ami történt arra pedig még rémálmomba se. Értük jött Apa. Kisebb nagyobb nehézségek árán bepakoltunk mindent a kocsiba, gyereket bekötöttük elhelyezkedtünk és indultunk hazafelé. Legalább is én ezt így gondoltam. Hazaérkezés, gyerek ordít, kipakolás, gyerek még mindig ordít. Megetettem, tisztába tettem- életembe először csináltam ilyet- és a gyerek már aludt is. Ekkor volt időm ráeszmélni, hogy az autóból csak a mi holmink került be. Apuka bőröndjét nem láttam sehol. Aggódni kezdtem. De a maga kis nyugalmával azt mondta pánikra semmi ok. Most elmegy, van egy kis dolga és estére jön bőröndöstül és még meg is fogom unni. Az aggodalom egy időre a feledés homályába veszet. A gyerek felsírt. Apa lelépet. Aztán jöttek a nagyszülők, keresztszülők. Mindenki látni akarta otthon is az új kis családot: babát, Apát, Anyát. Ebből Apát nem látták sehol. Bátortalanul érdeklődtek, hogy ki maradjon velünk éjszakára. Ragyogó arccal feleltem senki, jön az én Drágám hamarosan. Aztán múlt az idő. A gyerek hol sírt, hol aludt. De inkább sírt. Este kilenc óra tájban nem bírtam tovább. Felhívtam. A hangján egyből éreztem, hogy ivott, és azt is, hogy nem az első pohárnál tart. Kérdőre vontam. Azt mondta nem tudja megtenni, ma még nem………..
Zokogtam, üvöltöttem. De letette. Így esett, hogy ott álltam a Világ közepén egyedül egy csöppséggel.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: