Van, akinek csodás rózsaszín felhők között zajlik az első hét. Van, aki depressziós lesz, és van, aki próbál életbe maradni. Én az utóbbihoz tartoztam. Fogalmam nem volt, hogy mit is kell csinálni vagy hogyan. Próbáltam felkészülni a szülés utáni dolgokra is, de úgy látszott ez nem sikerült. Azért káosz nem volt. Csak kicsit ügyetlenkedtem. Mindent megcsináltam valahogy és a napok múlásával egyre ügyesebbé váltam.
Csak, mint mondtam, nem így terveztem. Álmomba se gondoltam volna, hogy egyedül indulok el a gyereknevelés rögös útján. Igaz, az első héten sokat velünk volt Apa is. De mikor elment haza, akkor minden összedőlt. Minden reggel reményt adott, amikor megláttam és minden délután kicsúszott a talaj a lábam alól, amikor elment haza az Ő kis családjához.
De persze nem én voltam a fontos, hanem a fiam. Így nem volt időm sírdogálni, szomorkodni vagy veszekedni vele. Tettem, amit tennem kellett. Aztán mikor a nagyszülők is hazamentek, na akkor kezdtem el sírni. De csak úgy csöndesen, magamba. Mert a fiamnak szüksége volt rám. Nem hagyhattam el magam.
Aztán teltek a napok és a hetek és minden csak egyre bonyolultabb, nehezebb lett. Egymást váltották a remény és a reménytelenség. Közben a kicsi fiam pedig cseperedett….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: