Az idő múlásával a helyzet csak fokozódott. Apa egyre kevesebbet volt velünk, Anya egyre többet veszekedett. Hol kisütött a napsugár, hol beborult az ég. Mindig ki volt tűzve egy cél, hogy ezen a napon Apa költözik, és egy család leszünk. De mikor elérkezett a várva várt nap, mindig egy újabb ok került elő, hogy miért is nem tud most költözni……
Hol boldogok voltunk és terveket szőttünk a jövőről, hol veszekedtünk a jelenen és a múlton. Úgy éreztem, hogy patthelyzetbe vagyok. Minél több idő telt el, annál elérhetetlenebbnek tűnt a cél, hogy mi egy család leszünk.
Mára már 5 hónapos a fiam. Még mindig nem élünk együtt. Igaz a szekrényekben lassan több az Apa ruhája, mint Anyáé. De még mindig nem vagyunk egy család. Volt egy nap és egy éjszaka, mikor is egy család voltunk. Ennyi. Ez nem túl sok.
De mi is történt a kisfiammal eközben? Hiába gondoskodok róla szeretettel, teszek meg neki mindent, hogy szépen fejlődjön, valami nem működik. Érzi, tudja, hogy Apa és Anya harcban áll. Első perctől kezdve nappal igen keveset aludt. Ez azt jelentette, hogy már 1-2 hetesen is nagydolog volt, ha napközben 3-4* 1/2 órát aludt. Mára odáig jutottunk, hogy átlagban 3*20 percet alszik. Mindig nyűgős. Nyűgős, mert álmos, éhes, rossz idő van, nem tud felülni egyszóval mindig sír. „Anya, Anya gyere már” hallom, ahogy sírva hív magához. Megölelem, megpuszilgatom, de a sírás nem marad alább. Vagy ha megvigasztalódik, hamarosan kezdődik előröl. Olyan igazi kétemberes gyerek. Igyekszem nem így kezelni, de az igazság még is ez. Hiába érzem, hogy nyugodt vagyok, ha belül mar a bánat, hogy Apa nincs velünk. Hiába teszek meg mindent és még annál is többet, hiszen Apja helyet Apja vagyok a gyereknek. Ez kevés. „Apa,Apa, Apa”hallom gyakran a gügyögésekből felszálló sóhajokból.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: