A kisfiam szépen cseperedik. Lassan 8 hónapos lesz. Ezalatt már igen csak megszoktuk az életet kettesbe. Vagyis mi mindig is csak így éltünk, kettecskén, Apa nélkül. A hónapok alatt ment a sok adok-kapok. Költözik Apa, még sem költözi Apa. Nincs láthatás. Van láthatás.
Aztán végre sikerült megegyezni, hogy mindenkinek jó legyen. Itt azért közbeszúrnám, nekünk a fiammal ez így egyáltalán nem jó. Apa jön hetente két alkalommal. Megegyeztünk a gyerektartás összegéről és annak visszamenőlegességéről valamint a teljesítés idejéről is. Tehát a kedélyek elcsitultak. Mindenki éli a saját életét és hetente két alkalommal Apa nálunk vendégeskedik.
Sokan azt gondolják, hogy olyan könnyű ezeken a dolgokon túl lenni. Nem ugyanaz az elhatározás, a megegyezés és a mindennapokban való megélése a dolognak. Terv, tényadatokban jó vagyok, de az érzelem gyakran fölülírja az értelmet. Ez történt most is.
Eddig is tudtam, hogy véletlenek nincsenek. De az elmúlt két napra visszatekintve erre már bizonyítékom is van. Mert ugye véletlen az nem lehet, hogy azon a napon, amikor megkaptam Apától az első gyerektartás díját egy két napig tartó fejfájás vette kezdetét és az eddig bőséges tejcsiellátmány egy szempillantás alatt elapadt?
Persze front van, ami magyarázat a fejfájásra. Az pedig legyen elegendő, hogy eddig is tudtam szoptatni az én kis drágámat. Na, szerintem ez nem erről szólt most. Itt valami lezárult és valami új vette kezdetét. Most már hivatalosan is egyedülálló anyuka lettem.
Az eszem tudja, hogy vége az egésznek, de az érzelem még mindig felülírja az értelmet. Ha az Anyukák is írhatnának a Mikulásnak, akkor én ezt írnám: Drága Mikulás! Kérlek, a kisfiamnak hozd el az Apukáját, legyünk végre egy család! Bármit kérhetsz cserébe, megadom.
Forrás: http://www.rgbstock.com/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: